Blog

Diétát tanácsolni egyszerűen etikátlan, avagy az intuitív étkezés nyomában (1.rész)

 

 

Itt a január, és szokás szerint mindent eláraszt a diéták és a testsúlycsökkentő módszerek tengere. Ahová nézek, mindenhol azt látom, hogy csak az akaraterőmön múlik, nincs kifogás, ideje, hogy végre én is fitt legyek és karcsú. Ehhez persze számtalan jófej ember kínál segítséget, majd ő vagy az ő termékei lefogyasztanak. Én pedig elborzadok. Hogyan lehetnek ezek a szakemberek ennyire etikátlanok? Igen, én abszolút etikátlannak tartom azt, ha valaki diétát, testsúlycsökkentő módszert, életmódváltást, vagy nevezzük bármilyen néven, ajánl. De miért? Nos. Megvan az, amikor először diétáztunk? Minden olyan jól ment, kicsit összeszorítottuk a fogunkat, betartottunk néhány szabályt és hipp hopp lementek a kilók. És mennyire örültünk, hogy egyrészt nem is olyan vészes ez, másrészt, hogy sikerült elérni a célunkat. Oké. De aztán mi lett? Visszajöttek a kilók? Vagy esetleg rájöttünk, hogy még ennél többet is el tudunk érni? És ezért jöttek az újabb és újabb megszorítások? Aztán esetleg észrevettük azt is, hogy a sokadik diéta már valahogy nem használ, egyre nehezebb betartani, a test nem reagál, erre a kedves tanácsadók válasza pedig az volt, hogy biztosan nem tartjuk tökéletesen az előírásokat. Ismerős? Na akkor van egy nagy hírem: Rengeteg kutatás bizonyította már, hogy a diéták hossztávon nem eredményesek (legyen szó bármilyen fogyókúráról), sőt, kifejezetten kontraproduktívak, vagyis az ellenkező hatást érik el.

 

 

De miért van ez így? A test biológiai működésébe, hogy milyen negatív folyamatok mennek végbe egy diéta alatt (pl. a stressz szint növekedése), nem mennék bele, mert nem vagyok szakember. De azért szerintem mindenki hallott arról, hogy a test éhezést tapasztalva tartalékolásba kezd stb., vagyis azért itt sem annyira egyértelmű az egyenlet, hogy a bevitt oldalon kevesebbnek kell lennie mint az elhasznált oldalon és kész.

 

 

Én a pszichológiai oldalához szeretnék hozzászólni. Szóval azt tudjuk, hogy a pszichénk úgy működik, hogy többnyire nem nagyon szereti a korlátozásokat. Na már most, ha én bizonyos ételekre azt mondom magamnak, hogy ez tilos, fúj, hízlal, egészségtelen stb., és a lényeg, hogy nem ehetem vagy csak bizonyos mennyiségben, napszakban, edzés előtt/után, a szabályok száma és variációja végtelen. Na ilyenkor jön be az „rózsaszín elefánt effektus”: ezek a tiltott, bűnös ételek hirtelen állati vonzóak lesznek, és hosszú távon a fejünkre is nőhetnek, a démonjaink lesznek, amikkel egész nap harcolunk. (Lásd „csak annyit kérek, hogy ne gondolj egy rózsaszín elefántra” – na lefogadom, hogy rögtön mindenki szeme előtt ott volt egy rózsaszín elefánt.) Ez egyszerűen azért van, mert a kognitív gondolkodásunk így működik.

 

 

A másik probléma ezekkel a szabályokkal, hogy kívülről jönnek. Miért gondolja azt bárki, hogy jobban tudja, hogyan működik az én testem, mint én magam? Hogy veszi ehhez a bátorságot? És miért adjuk át ilyen könnyen a kormányt egy idegennek? Jó kérdés, sokfajta válasz van rá. A lényeg itt is az, hogy van egy veleszületett, ösztönös képességünk, ami a többi állathoz hasonlóan nálunk irányítja a táplálkozásunkat, annak érdekében, hogy a testünk optimálisan működjön. Mi viszont már kiskorunktól megtanultuk, hogy „amíg a tányéron van étel, addig nem állunk fel”, „ha ettél ebédet, csak akkor jár édesség”és folytathatnám. De akár még korábban is visszamehetünk, „csak 3 óránként szabad szoptatni”, „az nem lehet, hogy már megint éhes vagy”, „még ezt az egy kanalat anya kedvéért” stb. Szóval minden arra irányult és irányul a mai napig, hogy nehogy meghalljuk ezt a hangot, aki kétségbeesetten próbálja fenntartani a test egyensúlyát. Persze ez a hang nem hallott arról, hogy korunk ideálja a csontsovány, 16-os BMI-vel rendelkező, kiugró medencecsontú stb. nő, vagy a kigyúrt, kockahasú férfi. Ő csak azt tudja, hogy van egy genetikailag meghatározott optimális testsúly, amit igyekezne tartani, ha éppen bárki is hallgatna rá, és nem próbálnák meg állandóan eltorzítani vagy lenémítani a hangját.

 

 

Oké. És akkor hogyan tovább?

 

 

Vegyük vissza a kormányt! Engedjük el az összes szabályt, kezdjünk tiszta lappal! Ugye milyen ijesztő? És mi akadályoz akkor meg abban, hogy házméretűvé hízzak, ha nincs szabály? Hát ezért beszélgetünk kliensekkel órákat erről a témáról, mert sajnos mondani egyszerűbb, mint megtenni. Az elnyomott ösztönös belső hanghoz visszatalálni nehezebb, mint gondolnánk, de nem lehetetlen.

 

 

Folyt. köv. :)

 

0 Kommentare

Az evészavarokról általánosságban

Az evés zavarai körülbelül a 20. század második felétől kerültek a pszichiátriai érdeklődés középpontjába. Ebbe a körbe sorolunk minden olyan abnormális táplálkozási szokást, amely magába foglalja az elégtelen vagy túlzott táplálékbevitelt, ezáltal pedig káros hatást fejt ki az egyén fizikai vagy mentális állapotára. Az evészavarok leggyakoribb fajtája napjainkban az elhízás, klasszikus formái pedig az anorexia nervosa, bulimia nervosa, valamint különböző atipikus formákat is jegyez a szakirodalom (pl. falási rohamok, éjszakai evés, izomdiszmorfia stb.). Az evészavar azért is fontos téma, mert egy igen gyakori jelenségről van szó, fiatal nők között 1-4% arányban fordul elő, gyakorlatilag majdnem mindenkinek található a közvetlen környezetében, családjában túlságosan kövér vagy éppen túlságosan sovány személy. Különösen az átmeneti, még kevésbé súlyos formák fordulnak elő gyakrabban. Például fiatal lányok között már-már mindennapos az állandó fogyókúrázás, esetleg hashajtóval vagy hányással is rásegítve akár.

 

Az evészavarokat főleg „női” betegségként tartották számon eddig, hiszen előfordulási arányuk a nők között tízszer gyakoribb, mint férfiak között, ez az arány azonban az utóbbi évek folyamán elmozdulni látszik, hiszen egyre nagyobb a betegség prevalenciája a férfiak között is. A férfiak evészavarai, bár hasonlóak a nőkéhez, azonban mégis eltérnek a kialakulásukat és az optimális testsúly megtalálását illetően. Például főleg férfiakra jellemző az ún. izomdiszmorfia, amit inverz anorexia nervosaként is szoktak emlegeti. Az ilyen betegek általában testépítő férfiak, akik izmos testük ellenére is vékonynak és kicsinek érzik magukat, és emiatt vastag ruhákba bújnak.

 

Legtöbbször a különféle evészavarok rejtve maradnak (pl. bulímia), a betegek nagyon ritkán fordulnak orvoshoz, hiszen gyakran tagadják betegségüket, és ellenállnak a kezelés lehetőségének. Emiatt is mindenképpen fontos ezt a témát tudatosítani a hétköznapi életben is. Valamint nem elhanyagolható tény a magas halálozási ráta, főleg az anorexia nervosa esetében, ahol a halálozási arány a 7-8%-ot is eléri. Az evészavarok leggyakrabban a korakamasz-, kamasz- vagy fiatal felnőttkorban alakulnak ki, az anorexia és a bulimia például jellemzően 10-19 éves korban.

 

Ahogy ebből is látszik, az evészavarok spektruma egy nagyon összetett, bonyolult téma, ezért célszerű az egészet egy kontinuumként felfogni. A kontinuum szemlélet támogatói úgy gondolják, hogy a klinikai súlyosságú evészavar akkor alakul ki, ha az illető már nem csak foglalkozik a súlyával, a diétázással és az evéssel, hanem ennek a megszállottjává válik. Gyakorlatilag ez azt is jelenti, hogy az evészavarban szenvedő személyek étkezéssel kapcsolatos viselkedése egymáshoz viszonyítva csak gyakoriság és komolyság terén tér el egymástól, pszichológiai jellegüket tekintve nincsen különbség. A dimenzió egyik végén tehát az egészséges, normális emberek találhatók, középen a mérsékelten evészavaros személyek, a másik végén pedig a klinikai súlyosságú, extrém evési zavarokban szenvedők.

 

 

Felhasznált irodalom:

Currin, L., Schmidt, U., Treasure, J., & Jick, H. (2005). Time trends in eating disorder incidence.

 

Fairburn, C. G., & Brownell, K. D. (2002). Eating disorders and obesity: a comprehensive handbook., (Ed.2).

 

Hudson, J. I., Hiripi, E., Pope, H. G., & Kessler, R. C. (2007). The prevalence and correlates of eating disorders in the National Comorbidity Survey Replication. 

 

Jacobi, C., Hayward, C., de Zwaan, M., Kraemer, H. C., & Agras, W. S. (2004). Coming to terms with risk factors for eating disorders: application of risk terminology and suggestions for a general taxonomy. 

 

Micali, N. (2005). Childhood risk factors: Longitudinal continuities and eating disorders.

 

Rodin, J., Silberstein, L., & Striegel-Moore, R. (1984). Women and weight: a normative discontent. 

 

Strober, M., Freeman, R., Lampert, C., Diamond, J., & Kaye, W. (2000). Controlled family study of anorexia nervosa and bulimia nervosa: evidence of shared liability and transmission of partial syndromes. 

 Túry F. (2001). Anorexia – bulimia. Az evés zavarai

 

 

 

 

 

0 Kommentare