Blog

Karanténnapló 7. hét - fókuszban a gyerekek

El sem hiszem, de már a karantén 7. hetét tapossuk. Valószínűleg mostmár minden családban kialakult egyfajta “karantén-rutin”, valamennyire sikerült alkalmazkodni ehhez az új helyzethez. Ugyanakkor továbbra is egy krízis helyzetet élünk, és egy gyakorlatilag természetellenes szituációban kell élnünk. Ezért gondoltam, beszámolok pár olyan gondolatról, amit mostanában tapasztalok, főleg gyerekekkel, szülőkkel kapcsolatban.

 

Gyerekek a karanténban:

 

Egy valami szinte biztos: mindegy milyen korosztályról beszélünk, és hogy milyen élethelyzetről, de a jelenlegi szituáció mindenképpen hatással van gyerekeinkre. A legtöbb családban történt valamilyen gyakorlati változás is, a szülők munkarendje, digitális iskola, a társas találkozások korlátozása stb., ezért ez logikus is. De ott vannak azok a szorongások, félelmek, aggodalmak, bizonytalanságok, ami szinte minden szülőben felmerül, ráadásul nyilván a kollektív tudattalanból is masszív szorongás és frusztráció érkezik. Naiv elképzelés lenne tehát azt gondolni, hogy a gyerekekre, akik szintén ennek a bonyolult rendszernek a részei, nem hatna ez a sok negatív változás. Ők pedig a maguk lehetőségeihez mérten próbálnak megküzdeni ezekkel az érzésekkel.

 

Egy ilyen jelenség, amit gyakran látok mostanában, az a regresszió, azaz amikor a gyermek egy korábbi fejlődési fázisba visszalép. Sok szülőtől hallom, hogy újra bepisil a gyerek például, vagy a beszédfejlődésben történik visszalépés stb. Ez egy természetes reakció, türelemmel és idővel el fog múlni, érdemes ezért szülőként is megértéssel fordulni a gyermekünk felé.

Amit szinten gyakran hallok, az a felfokozott indulatok, agresszió, düh, akár a testvérféltékenység felerősödése is. Ez is teljesen természetes folyamat, ennyi időt fizikailag is közel egymáshoz nem szoktunk tölteni, ráadásul az olyan levezető tevékenységek sincsenek most meg, amik normál esetben fontos részét képezi az életünknek. Például a gyerekek az oviban, iskolában is napi több órát töltenek a szabad levegőn való mozgással, amit most csak korlátozottan tudunk nekik biztosítani. A kortársak hiánya is nagyon fájó pont, hiszen ovis kortól kezdve egyre nagyobb szerepet töltenek be az életükben a barátok, a közösség részeként meghatározó tanulási folyamatokon mennek át. Ráadásul úgy látom, hogy sokszor a szülők is egyre nehezebben bírják ezt a helyzetet, amit teljesen érthető és természetes. Tehát az egész családban, mint rendszerben jelentősen megnövekedett az indulatok szintje. Ilyenkor mindig fontosnak tartom, hogy ne próbáljuk meg leplezni, elnyomni az érzelmeinket és a gyerekeknél is törekedjünk arra, hogy biztosítsunk helyet és időt arra, hogy kijöhessenek ezek az indulatok. Nagyon jó, ha ebben mi szülők is példát tudunk mutatni. Szuper ilyenkor minden olyan játék, aktivitás, ahol levezethetjük az indulatokat: birkózás, ugrálás, futás stb., és ha ezt a család együtt is meg tudja oldani (például egy jó kis párnacsata keretében), akkor a gyerekeknek (is) biztosan felejthetetlen élmény lesz.

 

 

A testvérféltékenység felerősödését is sok helyről hallom, ami szintén az egyik érthető következménye a mostani helyzetnek. Testvérek között a féltékenység egy természetes dolog, gyanús is, ha nincsen. Fontos, hogy ez se legyen tabu téma, ne kelljen szeretni a tesót, sőt, a tesóval kapcsolatos ellenérzéseknek is hangot lehessen adni. A testvérkapcsolat általában ambivalens érzésekkel jár együtt, sokszor szeretjük a tesónkat, jó vele játszani, de ugyanakkor mégiscsak osztozni kell vele tárgyi és lelki értelemben is, gondoljunk csak a szülői figyelemre. És ez a kényes egyensúly, ami a normál hétköznapokban kialakult, most természetesen felborulhatott a fent a már említett tényezők miatt. Leszámítva a nyári szünetet talán, nem szoktak ennyi időt ők sem fizikailag együtt tölteni. Sokszor jót tesz, ha tudunk külön-külön időt tölteni a gyerekekkel, amikor osztatlan figyelmet kap, legyen ez akár 10 perc is, és az összes olyan játék, tipp és taktika, ami hasonló esetben már bevált, működött.

 

 

Tudom, hogy ebben az időszakban nem könnyű még erre is külön figyelmet fordítani, amikor a saját energiánk is kimerülőben van, de segíthet a tudat, hogy ez egy átmeneti állapot, ahol mindennek helye van, és el fog múlni, amint az élet visszatér a szokott menetrendbe.

 

0 Kommentare

Önvédelem – használd az „unfollow” gombot

 

 

 A legtöbb embernél, akikkel dolgozom, az önelfogadás egy kulcsfontosságú téma. Egyszer egy szupervízión, ahol terápiás célként az önelfogadást fogalmaztam meg egy kliens kapcsán, megkérdezte a szupervízor, hogy ismerek-e bárkit, aki szereti magát. Bár a válaszom igen volt, azt azért el kell ismernem, hogy ez az önszeretet-önutálat skála azért jellemzően egy olyan dolog, ahol ritka, hogy valaki az önszeretet végén legyen. A legtöbb emberre ráférne egy kis lökés ebbe az irányba. És hogy jön ide a közösségi média? Nem nehéz kitalálni, mindenütt ezt halljuk, hogy milyen romboló hatása van, amikor mi hétköznapi emberek az influenszerek kevéssé realisztikus világába nem csak hogy betekintést kapunk, de állandóan ez jön velünk szembe.

 

 

Én személy szerint, nem gondolom, hogy a közösségi média olyan ördögtől való lenne, de az biztos, hogy nagyon ránk férne megtanulni helyesen használni azt. Most leginkább arra gondolok, hogy próbáljuk meg kivenni belőle azt, ami számunkra hasznos, és elengedni, ami nem. Na ez utóbbi nagyon nehéz, mert nekem az a tapasztalatom, hogy sokszor nagyon ragaszkodunk ahhoz, ami igazán már nem is szolgálja a javunkat. Én például az instagram kezdete óta lelkes követője voltam diétás oldalaknak, életmódváltóknak, receptes accountoknak, csodálatos fogyásoknak, csodálatos anyukáknak stb.. Aztán elértem egy olyan pontra, ahol realizáltam, hogy bár nagyon érdekelnek ezek a posztok, igazából rossz érzés nézni, olvasni őket, mert bár inspirációnak gondoltam, és fejben tisztában voltam vele, hogy ez nem a realitás, mégis mindig kisebbnek, értéktelenebbnek, gyengébbnek, rosszabbnak éreztem magam, de legalábbis egyfajta frusztrációt, szorongást váltott ki bennem a nagy többség.

 

 

És ilyenkor érdemes elgondolkodni rajta, hogy megéri-e? Megéri követni ezeket az oldalakat a FOMO miatt (Fear Of Missing Out – vagyis az attól való félelem, hogy valami fontosról lemaradunk), valóban inspirálóak-e ezek az oldalak, vagy inkább erősítsem meg saját határaimat azzal, hogy nem engedek be ilyen ingert, adott esetben egy kikövetés segítségével. Bevallom, nálam a FOMO elég jól működik, illetve sokáig áltattam magam azzal, hogy igazából ezek majd valami jobbra, többre sarkallnak engem. De hihetetlen felszabadító érzés egy ilyen „insta-nagytakarítás”, amikor valóban csak azok a tartalmak maradnak, amik jó érzéssel töltenek el. Konkrétan a napi aktuális hangulatunkhoz is hozzájárul, hogy milyen ingerek érnek minket. Akkor miért engedünk be olyasmit, ami tapasztaltuk, hogy lehúz?

 

Ráadásul ahogy mi változunk, fejlődünk, úgy ezek a tartalmak is változnak. Lehet, hogy ami pár éve még jó érzést adott, az mára már csak frusztrál. Ráadásul az adott influenszer sem állandó, ő is változik, így sajnos számtalan esetben esett meg velem is, hogy olyan embert kellett kikövetnem, aki szerintem nagyon jókat posztolt, de egy ponton pl. diétába fogott, és megszaporodtak az ilyen tartalmú posztok. Nekem itt már nem éri meg, sajnos nálam ez abszolút nogo. Ahhoz, hogy a diéta kultúrától, amiben élünk, meg tudjam védeni magamat, jelen esetben az „unfollow” gomb az eszköz.

 

 

(Egyébként sajnos azt tapasztalom, hogy az átlag influenszer egyáltalán nem tud vagy akar abba belegondolni, hogy mekkora a felelőssége. Teljesen érthető, ha önmagát adja, a saját véleményét mondja, cselekedeteit dokumentálja, de ezzel százakat, ezreket befolyásol. Nagyon dühít, amikor egy ilyen influenszer pl. „életmódváltást” propagál, akár csak két elejtett mondatban is, amikor tudnia kell, hogy ezek után követők százai kezdenek majd bele ebbe a diétába, ami ugye elindíthatja őket a fogyókúra világ nagyon nehéz és szomorú útján. Én elhiszem, hogy neki bejött, de egyrészt vajon meddig tart ki (2 évnél kevesebb időben nem érdemes gondolkodni), másrészt mi van a többi, mint tudjuk 95%-kal, akiknek nem fog működni?)

 

 

Szóval visszatérve a témára, abszolút arra bíztatnék mindenkit, hogy vegyen rá időt, fáradtságot, és rendszeresen vizsgálja felül a közösségi média falán megjelenő tartalmakat. Tudatosítsa magában, hogy mik azok, amik frusztrációt váltanak ki, és azokra nyugodtan nyomjon egy unfollowt. Ráadásul, mivel ez nem egy visszafordíthatatlan folyamat, megéri kipróbálni, aztán ha nem jön a megkönnyebbülés, amiről beszélek, akkor vissza lehet térni. Ez azért is egy nagyon jó gyakorlat, mert segít megtapasztalni, hogy ezen a téren hol vannak a határaink, és hogyan tudjuk azokat megvédeni.

 

Ti használjátok az unfollow gombot? Mikor, milyen helyzetekben?

 

0 Kommentare

Konfekció és énkép?

Önbizalom, önelfogadás, pozitív énkép:

ezek mond olyan felkapott témák mostanában, amiből általában mindenki többet akar. Nyilván nagyon fontosak ezek a fogalmak pszichológiai szempontból is, a bennünk élő magunkról kialakított kép nagyon erősen befolyásolja azt, hogy hogyan érezzük magunkat a mindennapokban.

 

 

Szóval a cél egy reális és pozitív testkép és énkép kialakítása lenne, de sokan érezzük úgy, hogy ez bizony nehéz feladat. De miért? Nyilván számos oka lehet, de egy nagyon fontos tényezője a kultúra, amiben jelenleg élünk. Ez az úgynevezett „diéta kultúra”, amikor a médiából árad a soványság imádata, az egyetlen elfogadott testforma követelménye, és minden elítélése, ami ettől valamilyen módon eltér. Közben ésszel tudjuk, hogy még a plakátokon látott bikinis lányok sem úgy néznek ki valójában, hiszen szó szerint mindenki photoshoppol manapság, de akkor miért érezzük magunkat továbbra is rosszul a bőrünkben?

 

 

Az egyik ilyen ok, ami miatt számtalanszor panaszkodnak a klienseim is, hogy mennyire rossz élmény az, amikor az ember elindul ruhát venni magának, és a vége az, hogy semmi sem jó rá. Érdekes, hogy a legtöbben azt gondolják, hogy ez csak a nagyobb méretet hordó emberek problémája, pedig hallottam én ezt már nagyon vékony lány szájából is. A helyzet ugyanis az, hogy a konfekció egy olyan dolog, ami a népesség egy bizonyos (elég szűk) rétegére van méretezve, ha csak a magasság szempontját nézzük, 170-175 cm magas nőkre, márpedig a magyar nők átlag magassága a KSH 2017-es adatai szerint 164 cm. Nagyon megörültem annak a kis statisztikának is, amit a kedvenc stílus tanácsadómnál Huszka Áginál láttam. Ő a nála valaha tanácsadáson járt ügyfelei alapján készítette el ezt a kis diagrammot, amiből szintén jól látszik, hogy mindössze 17%-a az Áginál járt nőknek olyanok, akiknek magasságuk alapján egyáltalán esélye lehet arra, hogy passzoló ruhát kapjon az üzletekben. Persze ott van még a mellbőség, a testsúly és ezer más méret, ami még nekik is bőven megnehezíti a vásárlást.

 

Forrás: Huszka Ági
Forrás: Huszka Ági

Nyilván szigorúan statisztikailag ez nem egy reprezentatív minta, de a lényeget nagyon jól szemlélteti szerintem, vagyis azt, hogy nem bennünk, hanem a „rendszerben” van a hiba. Nagyon jól tudjuk, hogy teljesen objektíven nézve a genetikailag meghatározott testforma is egy ugyanolyan változatos dolog az emberek között, mint a szemszín, hajszín, arcforma, orrnagyság stb.. Vannak kis testek és nagyobbak, magasabbak, szélesebbek és így tovább. Vannak is ugye ezek a sokféle altípusok (körte, alma, homokóra stb.), amibe mindenképpen be akarjuk szuszakolni az embereket, de Ágitól tanultam azt is, hogy bizony még ezek is csak nagyon messziről írják le egy adott test jellemzőit, nem lehet általánosítani. És ez szerintem így szép, így jó, ez mutatja, hogy valóban mindannyian egyediek és megismételhetetlenek vagyunk, ezt a testünk is jó tükrözi. Egyébként még egészen a 19. század második feléig, a konfekciógyártás kialakulásig ez teljesen alap volt, mindenki ment a szabóhoz, aki az egyedi méreteket levéve megvarrta a ruhákat. És az is teljesen normális szokás volt, hogy ha valaki kapott egy ruhát, vagy lefogyott, meghízott stb., az szépen átalakította magénak a ruhatárát, beszűkítette, kiengedte stb.

 

 

Szóval azt hiszen a lényeg ebben az egészben az, hogy tudjuk ezt az egész ruhavásárlás mizériát más szemszögből nézni. Amikor bemegyek egy pékségbe és fél kilós magos kenyeret szeretnék venni, mert azt szeretem, de olyan pont nincsen, akkor sem magamat kezdem el ostorozni, hogy miért is éppen ezt szeretem, miért nem a kilós fehér kenyeret, azt sokkal több helyen kapni. Egyszerűen azt gondolom, hogy épp pechem volt, vagy elég gyenge ez a pékség stb. Akkor amikor egy ruhaüzletben csak béna szabású ruhákat találok, vagy csak kis méreteket vagy csak hosszban túl rövid vagy túl hosszú nadrágokat, akkor az miért lenne az én hibám? Miért érezzem én magam rosszul, ha nem felelek meg annak a jelenlegi ideálképnek, amiről tudjuk, hogy valószerűtlen.

 

 

Vajon a legközelebbi ruhavásárlásnál eszünkbe jutnak majd ezek a gondolatok? Nagyon kíváncsi vagyok!

0 Kommentare

Intuitív táplálkozás – szabályok nélkül

 

 

A múltkor már írtam arról, hogy mi a baj az összes étellel kapcsolatos szabállyal, tiltással, korlátozással. Röviden: összesen az a baj ezekkel, hogy az emberi psziché számára ezek mind pont fordítva sülnek el, minél több a szabály, minél több a korlát, annál inkább vágyunk ezeknek a megszegésére, átlépésére. Éppen ezért én mindenkinek tudom javasolni, hogy próbáljuk meg ezeket elengedni.

 

Ilyenkor szokott jönni a pánik és az értetlenség. „De ha nincs korlátozás, akkor egész nap csak csokit, cukrot és fehér lisztes dolgokat fogok enni, többszáz kilósra fogok hízni és egészségtelen leszek!?” Szerencsére ez nem így van. Ugyanis szabály az nincs, de egyetlen irányelv van, fókuszáljunk a testünk jelzéseire. Próbáljuk megfigyelni, hogy mi az, amit kíván, mi az, amire vágyik, amire szüksége van. Próbáljunk meg bízni benne, hogy a test egy jól működő gépezet, és jobban tudja, hogy mire van szüksége az optimális működéshez, mint egy „szakértő”, aki a kinézetünkön és jó esetben néhány mérési adaton kívül semmit sem tud a testünkről. Talán megnyugtató lehet az a tény, hogy evoluciósan a test, a szerveink, a sejtjeink, az agyunk, minden testi folyamatunk a túlélést, az optimális működést szolgálja. Tehát ha hagyjuk szabadon irányítani, akkor előbb-utóbb visszatalál ahhoz az egyensúlyhoz, amikor olyan ételeket fog kívánni, amik a jóllétét szolgálják, márpedig az egész nap csokit enni, az nem az.

 

Nem véletlen egyébként, hogy a kutatások és az én tapasztalataim szerint is, az intuitív evők, vagy az evészavarokból így gyógyult emberek gyakran maguktól visszatérnek az „egészségesnek” mondott táplálkozáshoz. Egy nagy különbséggel: ez már nem kívülről jövő szabályrendszer, amit követnek, nem egész nap ezen jár az eszük, tervezgetik, mit ehetnek és mit nem, nem érzik bekorlátozva magukat, és nincsenek ebből fakadóan falási rohamaik sem. Mert ők a saját testük jelzéseit követik, nincsenek tiltott ételek, jók és rosszak, hizlalóak és kevésbé hizlalóak, csak finom, tápláló, jóleső étkezések.

 

Ezt persze a mai fogyókúra centrikus társadalomban átmosott fejünknek nem olyan könnyű, ahogy ezt így leírtam. Sőt! Nagyon nehéz. Ráadásul ugye tudjuk, hogy az evéshez mennyi minden sallang társul, önjutalmazás, önbüntetés, szeretet, elfojtott vágyak, kielégítetlen igények, elhárított problémák, feldolgozatlan traumák stb. Én azt gondolom, érdemes ezért olyan intuitív táplálkozás szemléletű szakember segítségét igénybe venni, aki végig tud kísérni minket ezen az úton.

 

 

 

0 Kommentare

Diétát tanácsolni egyszerűen etikátlan, avagy az intuitív étkezés nyomában (1.rész)

 

 

Itt a január, és szokás szerint mindent eláraszt a diéták és a testsúlycsökkentő módszerek tengere. Ahová nézek, mindenhol azt látom, hogy csak az akaraterőmön múlik, nincs kifogás, ideje, hogy végre én is fitt legyek és karcsú. Ehhez persze számtalan jófej ember kínál segítséget, majd ő vagy az ő termékei lefogyasztanak. Én pedig elborzadok. Hogyan lehetnek ezek a szakemberek ennyire etikátlanok? Igen, én abszolút etikátlannak tartom azt, ha valaki diétát, testsúlycsökkentő módszert, életmódváltást, vagy nevezzük bármilyen néven, ajánl. De miért? Nos. Megvan az, amikor először diétáztunk? Minden olyan jól ment, kicsit összeszorítottuk a fogunkat, betartottunk néhány szabályt és hipp hopp lementek a kilók. És mennyire örültünk, hogy egyrészt nem is olyan vészes ez, másrészt, hogy sikerült elérni a célunkat. Oké. De aztán mi lett? Visszajöttek a kilók? Vagy esetleg rájöttünk, hogy még ennél többet is el tudunk érni? És ezért jöttek az újabb és újabb megszorítások? Aztán esetleg észrevettük azt is, hogy a sokadik diéta már valahogy nem használ, egyre nehezebb betartani, a test nem reagál, erre a kedves tanácsadók válasza pedig az volt, hogy biztosan nem tartjuk tökéletesen az előírásokat. Ismerős? Na akkor van egy nagy hírem: Rengeteg kutatás bizonyította már, hogy a diéták hossztávon nem eredményesek (legyen szó bármilyen fogyókúráról), sőt, kifejezetten kontraproduktívak, vagyis az ellenkező hatást érik el.

 

 

De miért van ez így? A test biológiai működésébe, hogy milyen negatív folyamatok mennek végbe egy diéta alatt (pl. a stressz szint növekedése), nem mennék bele, mert nem vagyok szakember. De azért szerintem mindenki hallott arról, hogy a test éhezést tapasztalva tartalékolásba kezd stb., vagyis azért itt sem annyira egyértelmű az egyenlet, hogy a bevitt oldalon kevesebbnek kell lennie mint az elhasznált oldalon és kész.

 

 

Én a pszichológiai oldalához szeretnék hozzászólni. Szóval azt tudjuk, hogy a pszichénk úgy működik, hogy többnyire nem nagyon szereti a korlátozásokat. Na már most, ha én bizonyos ételekre azt mondom magamnak, hogy ez tilos, fúj, hízlal, egészségtelen stb., és a lényeg, hogy nem ehetem vagy csak bizonyos mennyiségben, napszakban, edzés előtt/után, a szabályok száma és variációja végtelen. Na ilyenkor jön be az „rózsaszín elefánt effektus”: ezek a tiltott, bűnös ételek hirtelen állati vonzóak lesznek, és hosszú távon a fejünkre is nőhetnek, a démonjaink lesznek, amikkel egész nap harcolunk. (Lásd „csak annyit kérek, hogy ne gondolj egy rózsaszín elefántra” – na lefogadom, hogy rögtön mindenki szeme előtt ott volt egy rózsaszín elefánt.) Ez egyszerűen azért van, mert a kognitív gondolkodásunk így működik.

 

 

A másik probléma ezekkel a szabályokkal, hogy kívülről jönnek. Miért gondolja azt bárki, hogy jobban tudja, hogyan működik az én testem, mint én magam? Hogy veszi ehhez a bátorságot? És miért adjuk át ilyen könnyen a kormányt egy idegennek? Jó kérdés, sokfajta válasz van rá. A lényeg itt is az, hogy van egy veleszületett, ösztönös képességünk, ami a többi állathoz hasonlóan nálunk irányítja a táplálkozásunkat, annak érdekében, hogy a testünk optimálisan működjön. Mi viszont már kiskorunktól megtanultuk, hogy „amíg a tányéron van étel, addig nem állunk fel”, „ha ettél ebédet, csak akkor jár édesség”és folytathatnám. De akár még korábban is visszamehetünk, „csak 3 óránként szabad szoptatni”, „az nem lehet, hogy már megint éhes vagy”, „még ezt az egy kanalat anya kedvéért” stb. Szóval minden arra irányult és irányul a mai napig, hogy nehogy meghalljuk ezt a hangot, aki kétségbeesetten próbálja fenntartani a test egyensúlyát. Persze ez a hang nem hallott arról, hogy korunk ideálja a csontsovány, 16-os BMI-vel rendelkező, kiugró medencecsontú stb. nő, vagy a kigyúrt, kockahasú férfi. Ő csak azt tudja, hogy van egy genetikailag meghatározott optimális testsúly, amit igyekezne tartani, ha éppen bárki is hallgatna rá, és nem próbálnák meg állandóan eltorzítani vagy lenémítani a hangját.

 

 

Oké. És akkor hogyan tovább?

 

 

Vegyük vissza a kormányt! Engedjük el az összes szabályt, kezdjünk tiszta lappal! Ugye milyen ijesztő? És mi akadályoz akkor meg abban, hogy házméretűvé hízzak, ha nincs szabály? Hát ezért beszélgetünk kliensekkel órákat erről a témáról, mert sajnos mondani egyszerűbb, mint megtenni. Az elnyomott ösztönös belső hanghoz visszatalálni nehezebb, mint gondolnánk, de nem lehetetlen.

 

 

Folyt. köv. :)

 

0 Kommentare